Szerző: Lori Handeland
Cím: Shakespeare, a halhatatlan (Shakespeare Undead)
Fordító: Szántai Zita
Kiadó: I.P.C. Könyvek
Oldalszám: 464

SPOILERMENTES ÍRÁS!

Tudjátok, vannak az olyan típusú könyvek, amelyekről az olvasó már azelőtt megmondja, hogy a ponyva kategóriába tartozik, mikor még le sem veszi a polcról a kötetet. Tagadhatatlanul Lori Handeland regénye is ezek közé sorolandó, és miután elolvassuk a fülszöveget, belelapozunk a vaskos példányba (és azonnal konstatáljuk, hogy a kiadó hatalmas sortávval és olvasószemüveg nélkül is jól látható betűmérettel duplázta meg az amerikai kiadás oldalszámát), nem is várunk csodát a történettől. Bevallom, én is azért kezdtem bele, mert valami könnyed szórakozást kerestem, ráadásul az egyik legnagyobb hipermarketben (ha jól emlékszem) 500 forintért dobták az ember után, így azt hiszem, tudtam mire számíthatok.

Kate nappal egy gazdag úri család asszonyi szerepében tetszeleg, ám amint leszáll az éjszaka, férfi ruhát ölt, hogy a városban garázdálkodó zombikkal végezzen. Egyik útja során véletlen egy halandó férfit sebesít meg: pontosabban, elvágja a nyakát. Az áldozata nem más, mint William Shakespeare, a híres drámaíró, aki csodával határos módon túléli a támadást. Shakespeare ugyanis valójában vámpír, azon belül is a leghatalmasabbak egyike. A férfi és a nő különös módon vonzódni kezdenek egymáshoz, ám Will nem árulhatja el szörnyű titkát Kate-nek, hiszen akkor a Vadász őt sem hagyná életben.

Lori Handeland a New York Times, a Usa Today bestsellerlistás szerzője, a legváltozatosabb műfajokban - történelmi és kortárs romantikus, paranormális, urban és történelmi fantasy - jelentet meg könyveket. A Shakespeare, a halhatatlan című regénye felkerült a Suspense Magazin "2010 legjobb könyvei" listájára. A kötetnek 2012-ben megjelent a folytatása is Zombie Island címmel, amelynek magyar megjelenésére csekély az esély. A szerző egy másik művét a Romana különszámában olvashatják azok, akik megkedvelték mostani írását.

Először is: maga a történet. Túl sokat nem kell várni tőle, meglepetésre, váratlan fordulatra senki ne számítson. A két fiatal (pontosabban Will fiatalnak látszó), találkozik, egymásba szeret, két nap után szexelnek, közösen harcolnak a zombik ellen, újra szexelnek, közben Kate férfiruhában megjelenik Shakespeare színházában, ahol férfiként nőket játszik, és az egész színtársulat egy párként tekint rájuk, ami látszólag elfogadott abban a közegben, ám aztán mégsem, majd felbukkan egy nagyobb, hatalmasabb gonosz erő, akivel szintén meg kell küzdenie. Kate bizonytalan abban, hogy Will vámpír-e, Will meg azon tépelődik, hogy elmondja-e, hogy vámpír. És mindeközben random idézeteket olvashatunk az igazi szerző drámáiból és szonettjeiből. Ugye, nem is olyan bonyolult? Azon felül, hogy abszolút semmi meglepetéssel nem szolgál a cselekmény, tele van logikai buktatókkal. Ilyen például Kate és Will első találkozása, ahol a férfi még fiúnak nézi leendő szerelmét, és rögtön le is smárolja (hozzátéve magában, hogy az évszázadok alatt hozzászokott mindkét nemhez), 100 oldallal később pedig azt vallja, hogy soha nem tudna együtt lenni egy férfival. De ez még csak egy apróság a többi bakihoz képest: gyakran előfordul, hogy az egyik fejezet végén valamelyikük még az egyik helyen volt, a következő rész elején már teljesen máshol járunk, pedig egy perc sem telt a történetükben. És mindeközben unalmas, a karaktereket abszolút nem elmélyítő párbeszédeket olvashatunk, amelyek semennyire sem viszik előre a cselekményt. Persze, tisztában vagyok vele, hogy nem várhatok sokat ettől a regénytől a fentebb kifejtett ponyva-effektus okán, de hosszútávon bántóan gagyi a történet, a szereplők, a párbeszédek. (Azt remélem mondanom sem kell, hogy mélyebb világfelépítést, mitológiát, vagy egyéb válaszokat a természetfelettivel kapcsolatosan senki ne várjon, vannak és kész.)

Igazság szerint azért erre a kötetre esett a választásom a több száz ilyen típusú regény közül, mert érdekelt, hogy a szerző tud-e élni a Shakespeare drámái adta lehetőséggel (na jó, meg azért is, mert a Tesco potom összegért árulta). De sajnos ebben is csalódnom kellett. Érzésem szerint az író, amikor elakadt vagy megunta az írást, találomra felcsapott egy Shakespeare-kötetet, rábökött egy sorra, és beleírta a regényébe, majd ezt követően megveregette a saját vállát, hogy ezt nagyon jól megoldotta, és szőtte tovább a semmitmondó cselekményt. Vitathatatlan az is, hogy a műfajából kifolyólag nem várhattuk el sem tőle, sem az olvasóktól, hogy kívülről és oda-vissza fújják Shakespeare munkásságát, de azért egy picivel tovább is mehetett volna annál, minthogy a Rómeó és Júlia erkélyjelenetének (mi másnak?) az átirata legyen a legnagyobb durranás, meg az, hogy eljátszik Kate nevével (A makrancos hölgy). A fejezetek elején lévő idézeteknek pedig ugyanígy semmi értelmük nem volt, különös tekintettel, hogy nem kapcsolódtak a regénybeli cselekményhez. 

Hogy kinek merem ajánlani ezt a könyvet? A romantikus-vámpír rajongóknak, akik tényleg egy könnyed olvasmány után vágynak, illetve... nem nincs illetve, azt hiszem ennyi. Na jó, ez gonosz volt tőlem, mindenkinek ajánlom, akinek kicsit is felkelti az érdeklődését a kötet, de azért a Shakespeare-fanatikusok maradjanak távol tőle.

Értékelés: 10/4